A negyedik

(Annának IV.)

Fénytelen fényként ragyog rám a múlt.

Parázsló tűz, mi újra lángra gyújt,

S magával ragad. Minden kis szavad,

Amit valaha hallottam Tőled.

De még szárnyal! Új dolgokat szőhet,

Bár hinni nem tud, bármikor győzhet -

Meghal legbelül, mikor fény derül

Szörnyű sorsára: magára marad.

De egyszer talán új dalra fakad!

Az űr a szívben még tovább hasad,

Sodorja csónakom. Múlt hónapok

Magányosan telve... Reménytelen.

A szörnyű idő is oly végtelen,

Hogy visszatér még minden éjjelen

Egy örök álom. Mint szó a számon,

Megmarad, tova nem tűnik soha.

Visszavágyom még. Mennék csak oda,

Nem számít más, csak lássalak, noha

Emlékezem rád. A pillanatát,

Ha rám mosolyogsz, sosem felejtem.

Kedves hangod még a fülembe cseng,

De a szörnyű vihar már jajgat, zeng,

Sodorja csónakom. Óh, múlt napok,

Hetek, hónapok... Megöltetek belül.

(2012. november 17.)

'úgy élünk együtt, két kis idegen, valahol messze, mese-szigeten' ...

én legalábbis biztosan.

igazából már nem hiszem, hogy valaha is együtt lehetnénk. persze mindig ott van - ami a legrosszabb! -  a remény hal, meg tudjuk, minden, de akkor is. áh... egyre távolabbinak tűnik, az emlékek pedig ugyanúgy izzanak, hajszálpontosan emlékszem mindenre...

és a gondolatok... nem tudok elszakadni tőle. el kellene engedni. már én is ezt akarom. de egyszerűen nem megy... én még mindig azt érzem, amit ő is mondott nekem még két évvel ezelőtt... egyszerűen ő maga. van valami kapocs, ami miatt nem lehet. akárhogy akarom.

'látod, ez maradt meg nekem, 

emlékekben élem az életem...'

ha minden jól megy, október 30-án el tudok menni az utolsó fekete teve koncertre, mielőtt feloszlanak. mivel úgy tűnik, ezt a számot is játszani fogják, muszáj ott lennem.

ma amikor meghallottam, elkezdtem olvasni a régi beszélgetéseinket. és megnézni az egyetlen közös képünket... amiről persze egy egész nap - életem legjobb napja - jut eszembe. emlékek.
sok dolgom lett volna, mert borzasztó nehéz hetem lesz, de nem baj. úgysem tudtam volna odafigyelni annyira, amennyire kell.

hibásnak érzem magam. lehet, hogy nem tettem meg mindent értünk. hogy lehetett volna ettől többet is. és küzdeni. nem tudom, hogy lett volna jobb. valószínűleg nem is fogom megtudni.

'all i have is this picture in a frame
that i hold close to see your face again' ...

'talán nincsen véletlen...'

tegnap találkoztam Annával. félig 'véletlen' volt, ugyanazon a napon beszéltük meg itthon, hogy egy napra elmegyünk kirándulni Egerbe. vasárnap este beszéltünk és felhozódott ez, hogy pont oda mennénk, csak nem biztos, mert beteg vagyok. és akkor mondta, ők is oda fognak menni. mikor megérkeztünk és felhívtam, úgy volt, hogy nem fogunk tudni találkozni, mert már épp indulnak. szóval bementünk éppen a marcipánmúzeumba, és akkor írta, hogy még pár percig itt vannak. gyorsan kimentem és elkezdtem keresni, de a környéket nem nagyon ismertem, még térképpel is tettem egy nagy kört, mire odaértem. aztán találkoztunk. Anna ugyanolyan gyönyörű, mint mikor utoljára láttam. úgy 25 percet beszélgettünk, aztán indultak. miatta nagyon megérte elmenni. amikor az autó ablakából integetett, az ugyanolyan volt, mint tavaly januárban a busz indulásakor.

utána nézelődtünk még a városban a családdal, de ez a találkozás volt a nap legjobb része.

'semmi nem jó így, semmi sem vigasztal...'

annyi minden történik minden nap és mégsem azok a dolgok történnek velünk, amiket szeretnénk. azóta az üzenet óta sok minden történt, de igazából semmi sem. utána beszélgettünk még párszor, ahogy most is. fura. jó érzés beszélni, olyankor olyan, mintha valami ezer éve ismert ismerőssel beszélnék. vidám. a szomorú rész még elvonul egy sötét sarokba, és csak olyankor jön elő, amikor nem számítasz rá. jellemző. jó vele beszélgetni. nevetek. :) háát, nem csoda, [...] de minden okkal történik. előre meg van tervezve. ugye? legalábbis ezt mondják azok, akik hisznek a 'sors'ban... na persze. na oltsuk le a lámpát, aludni!

(1) új üzenet

éppen osztálytársamnál voltam debrecenben péntek délután. amikor megláttam, hogy jött egy új üzenet Annától, azt hittem, kiesek az erkélyről. 200 bpm.


örültem. legalábbis hirtelen akkor úgy éreztem, mintha örülnék. aztán kiderült, hogy mégsem. három hónap... majdnem ennyi telt el mióta megírtam azt a levelet. és most jött rá válasz. miért kellett ezt most? nem azt mondom, hogy kezdtem elfelejteni, mert egyáltalán nem, de legalább kicsit belenyugodtam, hogy nem fogunk már beszélni és majd lassan, egyszer 'elmúlik'... erre most megint, ennyi idő után... itt van.

de miért? azt mondja, nem akart visszaírni. akkor pont most miért kellett? nem értek semmit.

tavasz. imádom, hogy reggel mikor felkelek, süt a nap. bár még nincs túl nagy ereje, de már így is sokkal jobban érzem magam. ahogy közeledik a nyár, amit nagyon várok, egyre közeledik az utazás is. örülök neki, hogy én szervezhetem a nyári balatoni kirándulást, mert szeretek ilyesmit csinálni... mindent pontosan megtervezni.

más. nem tudom, miért írom még mindig minden nap... onlyonesunflower... vagyis tudom, persze, hogy tudom, csak nem értem. de sajnos nincs. megint egy érdekes történet, ami kicsit visszavisz az időben. aki felhívott még kedden, hogy megvenné azt az akkut, szolnoki volt. ő nem tudta átvenni, de az apukája debrecenben lakik, mint kiderült, pár méterre az iskolától, ahová járok. péntek reggel adtam át neki. nem csalódtam... hihetetlenül kedves volt, de pont ezt vártam. és ez... jó volt. valahogy egész nap úgy mosolyogtam, ahogy mostanában nem nagyon sikerült. persze az egy éves városnézés nem úgy jött össze, ahogy terveztem, de mivel már jobb idő van, hamarosan újra ott ülhetek -bár egyedül- azon a padon.

'I will love You till the end of time...'

első bejegyzés vonatról. alig negyed órája indultam otthonról és még körülbelül ugyanennyi van hátra. csak egy átlagos nap. teljesen elfelejtkeztem mindenről. úgy értem, minden másról...

de ma reggel a naptárra nézve eszembe jutott, hogy egy hét múlva tavasz lesz... szörnyen repül az idő. mást is nézegettem reggel. képeket. nem mintha nem lenne szokásom még mindig, de most úgy igazán hiányzott...

tegnap vele álmodtam. azt, nem lehet leírni. legszívesebben fel sem ébredtem volna. de muszáj volt.

fáradt vagyok, és ma 5 programozásom és 2 angolom lesz. legalább hamar végzek, 4-re már otthon is leszek. a héten eddig mindig negyed 7 után értem haza, ami kicsit fárasztó. de végül is megéri. tegnap negyed 5-ig tartott a dráma, de mindenki nagyon jól érezte magát. persze sokat kell még tanulnom, mert nagyon jónak kell lenni itt Debrecenben is és majd a Veszprémi drámafesztiválon is. igen, ezt még nem nagyon említettem itt a blogon korábban, egy ideje már drámára. ez is valahogy egy kicsit... jobb kedvre derít.

van olyan, amikor úgy érezzük, hogy jó az, ha történik valami és lenne valaki aki csak úgy lenne, de aztán mégsem lesz... aztán rá kell jönnünk, hogy jobb, hogy végül nem lett, mert egyszerűen valaki más kell. érthetetlen.


szóval hiába hittem azt, hogy most hú de jó lesz, nem lett. és jobb így. hogy jobb-e egyedül sodródni egy olyan folyón, aminek nem látjuk a végét, mint egy hirtelen jött "boldogság"? talán... és éppen ezért, mert nem látjuk. a jövőben bármi lehet, úgyhogy most már nem sietek sehová. pihenés.

és hogy mindenre úgy haragszom... ha csak úgy egy évvel is hamarabb találkoztunk volna, most lehet, hogy minden más lenne. jó jó, nem kell mindig a múltba nézegetni, de nem megy. megpróbáltam. nem szeretem ezt a helyet, ahol most vagyok... egyáltalán nem. valahol teljesen máshol akarok lenni...

'az idő haladtával sok kérdés szemet szúr...'

'záróra mindenhol, ahogy lekapcsoltak a lámpák, végre új dalt hallgattunk, ezt most rólunk írták...'

naponta látszik másképpen minden. az emlékek, amikor bekopogtatnak a bezárt ajtómon, átcsúsztatnak egy kis 'olvass el' című borítékot, amit aztán muszáj minden egyes nap újra és újra végigolvasni. ahogy ma, mekkora hülyeség volt... végigolvasni... mindent. hogy terveztük ezt? komolyan... úgy nem lehet elfelejteni valakit, ha folyton rá gondolsz. és igazából... ez volt a cél.

de ha olyan csónakban sodródunk, amiből valaki már önként kiszállt, akkor az semmi jóra nem vezet, és semmi értelme az egésznek. indulni kellene lassan. mindjárt egy éve már a hajótörésnek. azóta nem sikerült visszatérni a szárazföldre. de már ha így belejöttünk...

akkora szerencse van minden felé... amikor az a terv felvetődött, hogy az egy év alkalmából jó lenne látni, gondoltam ráér várni, és majd születésnapon a vidám köszöntő vers, amit persze mi írunk mellé elhívni Oda. aztán egy nappal korábban mikor korán reggel valami jó hír reményében olvasgatom a kék könyvek könyvét, kiüti a szemem, hogy hohó, valaki egy relációs-hajóban van... ilyen a formám.

de az a négy nappal ezelőtti meglehetősen hosszú zene-idézet elgondolkodtatott. hogy magamra vettem-e? igen, elképzelhető. teljes mértékben. lehet, hogy hülyeség, de valahogy teljesen magamat képzeltem oda. ez szomorú dolog. egyből gondolkozni is kezdtem ezen persze, ahogy szoktam... 'milyen utadat járod? mondd, miről szól az álmod!' de tényleg. elvileg boldog. és boldognak is kell lennie, de ebből, és a szomorú arcból nem ez látszik.

's lám a sors mily mostoha!'

úgy igazán érdekelne az, hogy ez most akkor kinek is szólt, a bizonytalanság a legrosszabb...
és hogy hívnálak-e? azt hiszem, erre mindketten tudjuk a választ. senki sem ismeri a történet végét. ahogy korábban fogalmazott, simán elfelejthetne, de valami kis kapocs miatt nem megy. ez van velem is. felejthetetlen, teljesen, valami egészen csodás más világ ő.

reménykedés. emlékek.
'valamikor réges-régen...'

egy másik életben itt állsz most mellettem.

nekem CsakEgyNapraforgóra lenne szükségem.

nagyon.

'látod, ez maradt meg nekem, emlékekben élem az életem...' 

január 21.

emlékek.