'úgy élünk együtt, két kis idegen, valahol messze, mese-szigeten' ...

én legalábbis biztosan.

igazából már nem hiszem, hogy valaha is együtt lehetnénk. persze mindig ott van - ami a legrosszabb! -  a remény hal, meg tudjuk, minden, de akkor is. áh... egyre távolabbinak tűnik, az emlékek pedig ugyanúgy izzanak, hajszálpontosan emlékszem mindenre...

és a gondolatok... nem tudok elszakadni tőle. el kellene engedni. már én is ezt akarom. de egyszerűen nem megy... én még mindig azt érzem, amit ő is mondott nekem még két évvel ezelőtt... egyszerűen ő maga. van valami kapocs, ami miatt nem lehet. akárhogy akarom.

'látod, ez maradt meg nekem, 

emlékekben élem az életem...'

ha minden jól megy, október 30-án el tudok menni az utolsó fekete teve koncertre, mielőtt feloszlanak. mivel úgy tűnik, ezt a számot is játszani fogják, muszáj ott lennem.

ma amikor meghallottam, elkezdtem olvasni a régi beszélgetéseinket. és megnézni az egyetlen közös képünket... amiről persze egy egész nap - életem legjobb napja - jut eszembe. emlékek.
sok dolgom lett volna, mert borzasztó nehéz hetem lesz, de nem baj. úgysem tudtam volna odafigyelni annyira, amennyire kell.

hibásnak érzem magam. lehet, hogy nem tettem meg mindent értünk. hogy lehetett volna ettől többet is. és küzdeni. nem tudom, hogy lett volna jobb. valószínűleg nem is fogom megtudni.

'all i have is this picture in a frame
that i hold close to see your face again' ...