első bejegyzés vonatról. alig negyed órája indultam otthonról és még körülbelül ugyanennyi van hátra. csak egy átlagos nap. teljesen elfelejtkeztem mindenről. úgy értem, minden másról...

de ma reggel a naptárra nézve eszembe jutott, hogy egy hét múlva tavasz lesz... szörnyen repül az idő. mást is nézegettem reggel. képeket. nem mintha nem lenne szokásom még mindig, de most úgy igazán hiányzott...

tegnap vele álmodtam. azt, nem lehet leírni. legszívesebben fel sem ébredtem volna. de muszáj volt.

fáradt vagyok, és ma 5 programozásom és 2 angolom lesz. legalább hamar végzek, 4-re már otthon is leszek. a héten eddig mindig negyed 7 után értem haza, ami kicsit fárasztó. de végül is megéri. tegnap negyed 5-ig tartott a dráma, de mindenki nagyon jól érezte magát. persze sokat kell még tanulnom, mert nagyon jónak kell lenni itt Debrecenben is és majd a Veszprémi drámafesztiválon is. igen, ezt még nem nagyon említettem itt a blogon korábban, egy ideje már drámára. ez is valahogy egy kicsit... jobb kedvre derít.

van olyan, amikor úgy érezzük, hogy jó az, ha történik valami és lenne valaki aki csak úgy lenne, de aztán mégsem lesz... aztán rá kell jönnünk, hogy jobb, hogy végül nem lett, mert egyszerűen valaki más kell. érthetetlen.


szóval hiába hittem azt, hogy most hú de jó lesz, nem lett. és jobb így. hogy jobb-e egyedül sodródni egy olyan folyón, aminek nem látjuk a végét, mint egy hirtelen jött "boldogság"? talán... és éppen ezért, mert nem látjuk. a jövőben bármi lehet, úgyhogy most már nem sietek sehová. pihenés.

és hogy mindenre úgy haragszom... ha csak úgy egy évvel is hamarabb találkoztunk volna, most lehet, hogy minden más lenne. jó jó, nem kell mindig a múltba nézegetni, de nem megy. megpróbáltam. nem szeretem ezt a helyet, ahol most vagyok... egyáltalán nem. valahol teljesen máshol akarok lenni...

'az idő haladtával sok kérdés szemet szúr...'

'záróra mindenhol, ahogy lekapcsoltak a lámpák, végre új dalt hallgattunk, ezt most rólunk írták...'

naponta látszik másképpen minden. az emlékek, amikor bekopogtatnak a bezárt ajtómon, átcsúsztatnak egy kis 'olvass el' című borítékot, amit aztán muszáj minden egyes nap újra és újra végigolvasni. ahogy ma, mekkora hülyeség volt... végigolvasni... mindent. hogy terveztük ezt? komolyan... úgy nem lehet elfelejteni valakit, ha folyton rá gondolsz. és igazából... ez volt a cél.

de ha olyan csónakban sodródunk, amiből valaki már önként kiszállt, akkor az semmi jóra nem vezet, és semmi értelme az egésznek. indulni kellene lassan. mindjárt egy éve már a hajótörésnek. azóta nem sikerült visszatérni a szárazföldre. de már ha így belejöttünk...

akkora szerencse van minden felé... amikor az a terv felvetődött, hogy az egy év alkalmából jó lenne látni, gondoltam ráér várni, és majd születésnapon a vidám köszöntő vers, amit persze mi írunk mellé elhívni Oda. aztán egy nappal korábban mikor korán reggel valami jó hír reményében olvasgatom a kék könyvek könyvét, kiüti a szemem, hogy hohó, valaki egy relációs-hajóban van... ilyen a formám.

de az a négy nappal ezelőtti meglehetősen hosszú zene-idézet elgondolkodtatott. hogy magamra vettem-e? igen, elképzelhető. teljes mértékben. lehet, hogy hülyeség, de valahogy teljesen magamat képzeltem oda. ez szomorú dolog. egyből gondolkozni is kezdtem ezen persze, ahogy szoktam... 'milyen utadat járod? mondd, miről szól az álmod!' de tényleg. elvileg boldog. és boldognak is kell lennie, de ebből, és a szomorú arcból nem ez látszik.

's lám a sors mily mostoha!'

úgy igazán érdekelne az, hogy ez most akkor kinek is szólt, a bizonytalanság a legrosszabb...
és hogy hívnálak-e? azt hiszem, erre mindketten tudjuk a választ. senki sem ismeri a történet végét. ahogy korábban fogalmazott, simán elfelejthetne, de valami kis kapocs miatt nem megy. ez van velem is. felejthetetlen, teljesen, valami egészen csodás más világ ő.

reménykedés. emlékek.
'valamikor réges-régen...'

egy másik életben itt állsz most mellettem.

nekem CsakEgyNapraforgóra lenne szükségem.

nagyon.

'látod, ez maradt meg nekem, emlékekben élem az életem...' 

január 21.

emlékek.