Rengeteg

Több, mint három év telt el az utolsó bejegyzés óta. Mennyi minden változott azóta...

... és mennyi minden nem.

A negyedik

(Annának IV.)

Fénytelen fényként ragyog rám a múlt.

Parázsló tűz, mi újra lángra gyújt,

S magával ragad. Minden kis szavad,

Amit valaha hallottam Tőled.

De még szárnyal! Új dolgokat szőhet,

Bár hinni nem tud, bármikor győzhet -

Meghal legbelül, mikor fény derül

Szörnyű sorsára: magára marad.

De egyszer talán új dalra fakad!

Az űr a szívben még tovább hasad,

Sodorja csónakom. Múlt hónapok

Magányosan telve... Reménytelen.

A szörnyű idő is oly végtelen,

Hogy visszatér még minden éjjelen

Egy örök álom. Mint szó a számon,

Megmarad, tova nem tűnik soha.

Visszavágyom még. Mennék csak oda,

Nem számít más, csak lássalak, noha

Emlékezem rád. A pillanatát,

Ha rám mosolyogsz, sosem felejtem.

Kedves hangod még a fülembe cseng,

De a szörnyű vihar már jajgat, zeng,

Sodorja csónakom. Óh, múlt napok,

Hetek, hónapok... Megöltetek belül.

(2012. november 17.)

'úgy élünk együtt, két kis idegen, valahol messze, mese-szigeten' ...

én legalábbis biztosan.

igazából már nem hiszem, hogy valaha is együtt lehetnénk. persze mindig ott van - ami a legrosszabb! -  a remény hal, meg tudjuk, minden, de akkor is. áh... egyre távolabbinak tűnik, az emlékek pedig ugyanúgy izzanak, hajszálpontosan emlékszem mindenre...

és a gondolatok... nem tudok elszakadni tőle. el kellene engedni. már én is ezt akarom. de egyszerűen nem megy... én még mindig azt érzem, amit ő is mondott nekem még két évvel ezelőtt... egyszerűen ő maga. van valami kapocs, ami miatt nem lehet. akárhogy akarom.

'látod, ez maradt meg nekem, 

emlékekben élem az életem...'

ha minden jól megy, október 30-án el tudok menni az utolsó fekete teve koncertre, mielőtt feloszlanak. mivel úgy tűnik, ezt a számot is játszani fogják, muszáj ott lennem.

ma amikor meghallottam, elkezdtem olvasni a régi beszélgetéseinket. és megnézni az egyetlen közös képünket... amiről persze egy egész nap - életem legjobb napja - jut eszembe. emlékek.
sok dolgom lett volna, mert borzasztó nehéz hetem lesz, de nem baj. úgysem tudtam volna odafigyelni annyira, amennyire kell.

hibásnak érzem magam. lehet, hogy nem tettem meg mindent értünk. hogy lehetett volna ettől többet is. és küzdeni. nem tudom, hogy lett volna jobb. valószínűleg nem is fogom megtudni.

'all i have is this picture in a frame
that i hold close to see your face again' ...

'talán nincsen véletlen...'

tegnap találkoztam Annával. félig 'véletlen' volt, ugyanazon a napon beszéltük meg itthon, hogy egy napra elmegyünk kirándulni Egerbe. vasárnap este beszéltünk és felhozódott ez, hogy pont oda mennénk, csak nem biztos, mert beteg vagyok. és akkor mondta, ők is oda fognak menni. mikor megérkeztünk és felhívtam, úgy volt, hogy nem fogunk tudni találkozni, mert már épp indulnak. szóval bementünk éppen a marcipánmúzeumba, és akkor írta, hogy még pár percig itt vannak. gyorsan kimentem és elkezdtem keresni, de a környéket nem nagyon ismertem, még térképpel is tettem egy nagy kört, mire odaértem. aztán találkoztunk. Anna ugyanolyan gyönyörű, mint mikor utoljára láttam. úgy 25 percet beszélgettünk, aztán indultak. miatta nagyon megérte elmenni. amikor az autó ablakából integetett, az ugyanolyan volt, mint tavaly januárban a busz indulásakor.

utána nézelődtünk még a városban a családdal, de ez a találkozás volt a nap legjobb része.

'semmi nem jó így, semmi sem vigasztal...'

annyi minden történik minden nap és mégsem azok a dolgok történnek velünk, amiket szeretnénk. azóta az üzenet óta sok minden történt, de igazából semmi sem. utána beszélgettünk még párszor, ahogy most is. fura. jó érzés beszélni, olyankor olyan, mintha valami ezer éve ismert ismerőssel beszélnék. vidám. a szomorú rész még elvonul egy sötét sarokba, és csak olyankor jön elő, amikor nem számítasz rá. jellemző. jó vele beszélgetni. nevetek. :) háát, nem csoda, [...] de minden okkal történik. előre meg van tervezve. ugye? legalábbis ezt mondják azok, akik hisznek a 'sors'ban... na persze. na oltsuk le a lámpát, aludni!

(1) új üzenet

éppen osztálytársamnál voltam debrecenben péntek délután. amikor megláttam, hogy jött egy új üzenet Annától, azt hittem, kiesek az erkélyről. 200 bpm.


örültem. legalábbis hirtelen akkor úgy éreztem, mintha örülnék. aztán kiderült, hogy mégsem. három hónap... majdnem ennyi telt el mióta megírtam azt a levelet. és most jött rá válasz. miért kellett ezt most? nem azt mondom, hogy kezdtem elfelejteni, mert egyáltalán nem, de legalább kicsit belenyugodtam, hogy nem fogunk már beszélni és majd lassan, egyszer 'elmúlik'... erre most megint, ennyi idő után... itt van.

de miért? azt mondja, nem akart visszaírni. akkor pont most miért kellett? nem értek semmit.

tavasz. imádom, hogy reggel mikor felkelek, süt a nap. bár még nincs túl nagy ereje, de már így is sokkal jobban érzem magam. ahogy közeledik a nyár, amit nagyon várok, egyre közeledik az utazás is. örülök neki, hogy én szervezhetem a nyári balatoni kirándulást, mert szeretek ilyesmit csinálni... mindent pontosan megtervezni.

más. nem tudom, miért írom még mindig minden nap... onlyonesunflower... vagyis tudom, persze, hogy tudom, csak nem értem. de sajnos nincs. megint egy érdekes történet, ami kicsit visszavisz az időben. aki felhívott még kedden, hogy megvenné azt az akkut, szolnoki volt. ő nem tudta átvenni, de az apukája debrecenben lakik, mint kiderült, pár méterre az iskolától, ahová járok. péntek reggel adtam át neki. nem csalódtam... hihetetlenül kedves volt, de pont ezt vártam. és ez... jó volt. valahogy egész nap úgy mosolyogtam, ahogy mostanában nem nagyon sikerült. persze az egy éves városnézés nem úgy jött össze, ahogy terveztem, de mivel már jobb idő van, hamarosan újra ott ülhetek -bár egyedül- azon a padon.

'I will love You till the end of time...'